TIZENHARMADIK FEJEZET,

 

MELYBEN MINT JÓTEVŐ SZEREPEL, FÖLKAROLJA A
SORSÜLDÖZÖTT ÖZVEGYET, DE VÉGÜL KÉNYTELEN MEGVERNI ŐT,
MERT ANNYIRA SAJNÁLJA, HOGY EGYEBET NEM IS TEHET

Délelőtt tizenegykor fürödni készült.

Úgy, amint kiugrott ágyából, kurta alsónadrágban, csupasz mellel és karral, hálóing nélkül, csak zöld bőrpapucsát kapva lábára, a fürdőszoba felé szaladt.

Oda, ebben a régimódi lakásban, három szobán át lehetett eljutni.

A harmadik szobában, mely afféle fogadószoba volt, egy nő állott, talpig feketében, mélyén lefátyolozva.

Esti a teljesen ismeretlen nő láttán visszadöbbent. Nem tudta, hogyan kerülhetett eléje.

Mindenekelőtt a meztelenségére gondolt. Két tenyerét szőrös mellére szorította, udvariasságból.

A hölgy ijedtében fölsikoltott. Hátrált, hajlongott. Megrettent, hogy így találkozik azzal, akit annyiszor keresett, s most először lát életében. Azt hitte, hogy ezzel mindent elrontott.

- Bocsánat - mentegetődzött rémülten.

- Mi tetszik? - kérdezte Esti.

- Kérem - hebegte a nő -, kérem szépen... talán majd később... nem tudom... igazán nem tudtam... bocsánat...

- Tessék az előszobába.

- Ide?

- Oda - mondta Esti durván -, oda.

A nő, mint valami fekete felleg, mellyel tele volt a fogadószoba, elvonult, Esti pedig a fürdőszobába ment, ahol már várta őt a langyos, reggeli fürdő.

Dühösen csöngetett.

Jött a szobalány. Megállt a fürdőszoba küszöbén.

- Jolán - kiabált feléje, már a kádból -, Jolán. Hát teljesen megőrültek maguk? Beengednek ide mindenkit.

- Nem én engedtem be. A Viktor.

- Hová?

- Az előszobába.

- De ez itt volt. Itt, az orrom előtt. Hallatlan. Mit akar?

- A nagyságos urat keresi. Már többször járt itt.

- Milyen ügyben?

- Azt nem tudom. Talán irodalmi ügyben - tette hozzá a cseléd egyszerűen.

- Irodalmi ügyben - ismételte Esti. - Gyűjteményes munkákat akar elsózni. Kéreget. Valami szélhámosnő. Besurranó tolvaj. Összeszedhetett volna mindent. Elvihette volna a házat. Ezerszer megmondtam, hogy a koldusoknak adjon valamit, aztán menjenek isten hírével. Csak vasárnap fogadok, tizenkettőtől egyig. Egyébként soha. Értette? Akkor is be kell jelenteni, aki jön. Most nem vagyok itthon. Senkinek. Meghaltam.

- Igenis - szólt a szobalány.

- Tessék? - kérdezte Esti kissé meghökkenve azon, hogy ezt ilyen gyorsan, ilyen magától érthetően veszik tudomásul. - Szóval küldje el. Majd vasárnap. Tizenkettőtől egyig.

A szobalány, miután hallotta, hogy a víz locsog és gazdája fürdik, indult. Könnyű léptei már a másik szobában suhogtak. Esti utánaordított:

- Jolán.

- Parancsol?

- Mondja meg neki, hogy várjon.

- Igen.

- Mindjárt készen leszek.

Meg se szappanozta magát, kikelt a fürdőkádból, felöltözködött, és az előszobába szólt.

A gyászruhás nő belépett. Ismét tele lett vele a fogadószoba. A fehér üvegcsillár, mely ezen a borús, téli délelőttön összes villanygyertyáival égett, elsötétedett tőle, mint valami fekete fellegtől.

Künn szállingózott a hó.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte Esti.

A hölgy nem válaszolt. Csak sírva fakadt. Vékony, szepegő, öregasszonyos nyifogással nyelte könnyeit.

Ennyit lehetett érteni:

- Segítsen... segíteni... segíteni...

Szóval: segítség.

Fátyolát közben fölhajtotta, hogy megtörölje nedves arcát. Sötétzöld szeme volt. Sötétzöld szemét zúzmarás tincsek keretezték, melyeknek még nem volt elegendő idejük megőszülni. Ezek a zilált, majdnem tébolyult fürtök kibomlottak a kalap fekete eresze alól.

"Az özvegy - gondolta Esti -, porba sújtott özvegy. Rémes."

Az asszony trombitálva fújta az orrát, nem törődött azzal, hogy közben elcsúful, nevetségessé válik. Zavarában esernyőjét is behozta, mintha nem merte volna künn hagyni az előszobában. Esernyője egész kis tócsát sírt a tükörfényesre kefélt padlóra.

Cipője, ruhája zokogott.

De honnan jött ide, a megszállott terület milyen részéből, milyen tetves tömlöcből, milyen kültelki nyomorlakásból vagy fáskamrából, és miért hozzá, éppen hozzá, minden bemutatkozás, ajánlólevél nélkül?

Azért, mert ismerte őt. Nem személyesen. Az írásait ismerte.

Esti ismerte ezt.

Ismerte azokat, akik írásait ismerték.

Az özvegy megszólalt. Lehetetlen, hogy az, aki olyan jó ember, meg ne értse őt.

"Nem vagyok jó ember - vitatkozott magában Esti. - Rossz ember vagyok. Vagy még rossz se vagyok. Csak olyan, mint akárki más. Az, hogy megőriztem régi, tiszta érzéseimet - egyedül és kizárólag a kifejezés céljaira -, mesterségbeli titok, olyan műszaki boszorkányság, mint a tájboncolóé, aki formalinoldatban évtizedekig épen tud tartani egy szívet, egy agyvelőlebenyt, mely már rég nem érez és nem gondolkozik. Engem is elfásított az élet, mint mindenkit, aki elért bizonyos kort."

A látogató arra hivatkozott, hogy több verseskönyvét olvasta.

"Az más - folytatta Esti csöndes vitáját. - Ne keverjük össze a dolgokat. Ez irodalom. Borzasztó volna, ha mindaz, amit írtam, megvalósulna. Egyszer azt írtam, hogy gázlámpa vagyok. Mégis élénken tiltakoznék az ellen, hogy valaki gázlámpává változtasson. Azt is említettem valahol, hogy mennyire szeretnék beleveszni a tengerbe. Mikor azonban az uszodában háromméteres vízben úszkálok, mindig eszembe jut, hogy ott nem tudnék leállni, s bizonyos megkönnyebbülést érzek, mihelyt a sekély vízbe érek."

De olyan finom lelkület tükröződik azokról a lapokról, olyan rendkívül finom lelkület.

"Finom az istennyila" - szőtte tovább gondolatait Esti, akit valószínűleg ez a szó hozott ki sodrából: "lelkület". "Ha tudnák, mennyi keménységre, kegyetlenségre, vad egészségre van szüksége annak, aki érzésekkel foglalkozik. Aztán, aki gyöngéd, az szükségszerűen durva is. A gyöngédség csak egyik rejtett alakja a durvaságnak, a durvaság viszont csak egyik rejtette alakja a gyöngédségnek. Bizony, a jóság és rosszaság, az irgalom és kegyetlenség ilyen furcsa viszonyban állanak egymással. Elválaszthatatlanul együtt működnek, az egyik el se képzelhető a másik nélkül, akárcsak az, hogy valaki, akinek kitűnő a szeme, ne lássa meg egyformán a kéket és vöröset, a pillangót és gilisztát. Ellentétek, az igazi, két ellensarki vég, de mindig természetes kölcsönhatásban vannak s a körülmények szerint váltakoznak, egymás nevét veszik föl, keringenek, átalakulnak, mint a pozitív és negatív villamosáram. No, hagyjuk. Ami azonban ott a papíron "finom"-nak érzik, csak azér van, mert pontos, mérnökien biztos, s mögötte én vagyok, én - a keservét -, aki naponta jó időben, rossz időben, amikor kedvem támad és amikor nem is támad kedvem, órákig írok, gyakorlom makrancos ujjaimat, sziszegve és fogaimat csikorgatva. Én volnék finom? Akkor a kovács is finom. Inkább kovács vagyok, asszonyom. Verem az üllőt pöröllyel, patkót kalapálok lovamnak, pompás acélpatkót, hogy gyorsabban futhasson az országút porában. Mert jegyezze meg, a szárnyas ló nem tud röpülni. Csak úgy látszik, hogy röpül, a földön vágtat, de mennyire a földön. Szóval mesterember vagyok. Nézze ezeket a csontokat, ezt a mancsot, ezt a mellet, melyet az imént meztelenül is látott, ahogy kikerült a teremtés műhelyéből. Mondja, de őszintén, csakugyan egy undok, kákabélű költőhöz hasonlítok, s nem inkább egy kovácshoz?"

Esti föl is állt, megmutatta magát igaz valójában, odament látogatójához, hogy goromba közelségének hatása alatt végre a tárgyra térjen.

Az lassanként kitálalt.

Rakosgatta panaszait, egyenként szedegette ki magából, mint valami mindig nyitott fiókból.

És ez jó hatással volt rá. Már nem sírt.

A fájdalom a maga elvont egészében, madártávlatból, mindig borzalmasabb, mint közelről: a részletekkel való bíbelődés kijózanít bennünket, leszerel, legalábbis figyelmet követel tőlünk, önfegyelmet, hogy rendezzük a zűrzavart. Ilyenkor egy kereket találunk, egy csavart, egy pántot, mely a pokolgépet alkotja. Mindez már babramunka, játék. Az apró dolgok megnyugtatnak.

Esti mindenre el volt készülve. Ezt várta: halál és éhség, börtön és ínség, vörheny, agyhártyagyulladás, elmebaj.

Következtek a közelebbi, tárgyi adatok.

Az asszony megboldogult ura valaha igazgatótanító volt egy mezővárosban, tavaly nyáron halt meg, hosszú szenvedés után, ötvenkét esztendős korában, rákban.

- Igen - szólt Esti határozottan, mintha a rákot helyeselné.

Felköltöztek a vidékről, ma egy szoba-konyhás lakásban laknak, öten. Tudniillik négy gyermeke van. Nagy család, kis nyugdíj, amint ez már divat. A kisebbik fiúcska tizenkét éves, középfültő-gyulladás után megoperálták, még mindig nyitva van a füle, s folyik.

- Igen.

Ennek a bátyja gyárba jár, villanyszerelést tanul, még nem kap fizetést.

- Igen.

A nagyobbik leány fehérvarrónő, de nem tud kimenni az utcára, mert most télvízidőn nincs cipője.

- Igen.

Esti csak a tüdővészt várta, s csodálatos, mihelyt rágondolt, az özvegy ezt mondta: "tüdővész". A kisebbik leánykájának volt tüdővésze.

Ami magát az asszonyt illeti, munkát szeretne vállalni, akármit, hiszen még tud dolgozni, főképp egy trafikról álmodozik vagy legalább egy újságosbódéról, melyben télen-nyáron ott lehet üldögélni, reggeltől estig.

- Igen, igen.

Esti jóval kevesebbet hallott, mint amire fölajzotta magát. Végtére ezek azok az igénytelen - és érdektelen - panaszok, melyeket az élet termel, jobbára gyárilag, ijedelmes egyformasággal. A nagyüzem nem engedi, hogy eredetit alkosson.

De talán épp ez a képzelethíjasság lepte meg, ez a szürkeség és elcsépeltség: az, hogy ilyen selejtes árukat tettek eléje, s ezeket mégis végzetként viselik egyesek, akiknek kiosztották.

Ezt gondolta:

- Nincs több?

És várt.

De nem volt több. Elfogyott.

Esti leült. Odafordult az asszonyhoz.

- Mivel segíthetek?

Egy összeggel, mely nem nagy - neki igazán semmi sem -, de vele pillanatnyilag talpra állítható az egész boldogtalan, jobb sorsra érdemes család. Mindezt nem szabad félreértenie. Nem alamizsnául vagy ajándékul kéri ő meg a szerencsétlen, beteg gyermekei, csak kölcsönképp, melyet szorgalmas munkájukkal meg fognak szerezni, ha kell, ledolgozzák, természetben, itt vagy egyebütt, mindenesetre visszafizetik az utolsó fillérig, a legutolsó fillérig, pontos havi részletekben, melyeket előre is meg lehet határozni.

Estit ez dühbe hozta. Ezek mindnyájan ilyen üzletet ajánlanak, kecsegtető tőkegyümölcsöztetést. Szigorúan tőkés alapon állanak. Olyan megbízhatók, hogy hozzájuk képest a Bank of England szinte megbízhatatlannak látszik.

- Valóban - mormogta -, a Bank of England - és majdnem elnevette magát buta ötletén.

Szerette az ilyen hülyeségeket.

Attól félt, hogy ennyi szenvedés előtt csakugyan röhögni fog. Harapdálta szájhúsát, hogy a testi fájdalom megakadályozza a botrányt, majd hadarva és könnyedén beszélni kezdett, mert azt is tudta, hogy mikor ajkainkat és elménket foglalkoztatjuk, könnyebben visszatarthatjuk a nevetést.

- Szóval erről lenne szó, ugyebár? Erről az összegről, átmenetileg, időszerűleg, tudom. Nézze, igen tisztelt asszonyom. Én nekem magamnak is vannak kötelezettségeim - ezt egy bankártól hallotta évekkel ezelőtt, akitől pénzt kunyorált formásabb külsőségek között, de nem kevésbé kétségbeesetten, s minthogy ebben a pillanatban élénken látta és hallotta ezt a jelenetet, még gyorsabban folytatta.

- Rokonaim vannak és barátaim. Személyzetem. Satöbbi, satöbbi. Én is dolgozom. Robotolok. Éppen eleget. Ahány betű, annyi falat kenyér - "kalács", süvöltött benne valami, "kalács, kalács, te gazfickó".

Az özvegy nem felelt. Nyugodtan a szemébe tekintett.

Esti még mindig a süvöltő hangot hallotta. Fölugrott. Sietve átment a másik szobába.

Onnan kissé lassabban tért vissza. Bal öklét zárva tartotta. Letett az asztalra valami bankjegyet. Nem nézett oda.

Az özvegy azonban, noha nem akarta, azonnal rápillantott, s akkor arcán ámulat tükröződött: valamivel több volt, mint amennyit kért, az összeget az adományozó kikerekítette.

Az a fagy, mely beléptekor szinte megdermesztette, fölolvadt, szétömlött, akár a hólé a padlón. Nem tudta, hogy elfogadhatja-e. Hogyne, hogyne, csak fogadja el.

A pénzt a markába szorította. Hálálkodott. A legnagyobb szóval hálálkodott, azzal, aminél nincs több:

- Isten.

- Jó - vágott szavába Esti. - Írja föl a címét. Tehát Kispesten laknak. Igaz is, hány éves a kisebbik leány?

- Tizenhat.

- Lázas?

- Csak este, kérem. Reggel sohase lázas.

- Helyes. Majd gondolkozom. Talán sikerül elhelyeznem a tüdőgondozóban. Még nem tudom. Mindenesetre megpróbálom. Jövő héten szólítson föl. Akármikor. Itt a telefonszám.

Másnap levelet kapott tőlük, melyet mind az öten aláírtak. A levél hosszú volt. Így kezdődött: Méltóságos Urunk!

Eszerint új társadalmi rangjelzést kapott, kinevezték, előléptették, a saját hatáskörükben.

Ezt írták: Méltóságod szíve... Esti a szívéhez kapott. A méltóságos szívéhez.

Azt az ígéretet, hogy a kisebbik leányt esetleg bedugja majd valamelyik közkórházba vagy hova, maga se vette komolyan. Ezt inkább tapintatból tette, formaságból, a csiszolt stílusérzékére hallgatva, hogy a búcsúzkodás pillanatában az özvegy figyelmét elterelje az összegről, melyet az akkor csúsztatott kopott táskájába, s gondolatát egy jövőbeli szívességre irányítva csillapítsa esetlenül folyamatos, mindig ismétlődő hálálkodását, melyet már igazán nem bírt el.

Esti délelőttönként, mikor fölébredt, az ágyába szokta vitetni telefonját. Odatétette párnája mellé, meleg paplanja alá, mint mások a macskát. Szerette ezt a villamos állatot.

Amíg a pihentség jóérzésével kinyújtózkodott a széles ágyában, s dőzsölt a nyugalomban, leemelte a hallgatót, bemondott egy számot. A város az ágyába jött. Még álmosan, szolgák éber hangjait hallotta a drót másik végén, egy messze tüdőgondozó reggeli zenebonáját. Az intéző orvost kérette oda, aki ifjúkori barátja.

"Mondjátok csak, van szabad ágyatok?" "Az, kérlek, soha sincs, de mindig lehet valahogy csinálni. Csak jöjjön el a kislány az anyjával és az okmányaival, majd meglátjuk."

Pár nap múlva az orvos szólította föl. Értesítette, hogy pártfogoltját fölvették.

Most már csak az újságosbódé maradt hátra. Úgy érezte, hogy ezt a lépést is kötelessége megtenni. Nem is emberi, hanem rokoni kötelessége. Mióta beszélt az özveggyel, mintegy atyafiságba került vele.

Előbb meglátogatta a családot.

Abban a szobában, amelyben laktak, a mennyezetről csupasz villanyosdrót lógott, azon egyetlen, ernyőtlen villanykörte, mely élesen megvilágította őket.

Margitka, a kislány, már a tüdőgondozóban feküdt. A nagyobbik leányt Angélának hívták, és nem volt szép. Kedélytelennek látszott. Dallamosan beszélt. Egyenes, fehér orra volt, mintha krétából faragták volna ki. Lacika, a fülfájós gimnazista, a latin nyelvtanja előtt gunnyasztott. Eredménytelen munkakereséséből hazajött a szerelő is, alig köszönt, a proletárok komorságával egy sarokba húzódott, onnan méregette végig a vendéget, oly komor és fürkész figyelemmel, mintha legalábbis meg akarta volna írni őt. Estinek fogalma se volt, mit gondolhatott felőle.

Az újságosbódé megszerzése nehezen ment. Ott, ahol az ilyen engedélyeket kijárják, a tanácsos mosolyogva jelentette ki, hogy Magyarországon egy miniszteri bársonyszéket is könnyebb megkapni, mint ilyen üvegketrecet. Teljesen ki van zárva, hogy belátható időn belül hely üresedjék.

Esti ezt tudomásul vette. Minthogy azonban az özvegyet mégse lehetett beültetnie egy miniszteri bársonyszékbe - legalábbis egyesek furcsállották volna -, kitartott az üvegketrec mellett. Tudta, hogy vannak törvények, paragrafusok, döntvények, melyek tényleg kemények és könyörtelenek, de minden törvény, paragrafus, döntvény mellett egy-egy halandó áll, aki gyarló s kellő szakértelemmel leszerelhető. Nincs is lehetetlenség, amennyiben csak emberektől akarunk elérni valamit. Ennélfogva mosolygott, hazudott, hízelgett, csúszott-mászott, fölényeskedett, pimaszkodott, amint kellett. Az özvegyet egy helyütt közeli, anyaági leszármazottjának nevezte, buzgó katolikusnak, másutt régi derék kálvinistának, a békeszerződés földönfutójának, egyebütt pedig a fehérterror áldozatának, visszatérő, bécsi emigránsnak.

Ilyen tekintetben Estinek sohase voltak különösebb aggályai.

Vajon mi adott neki erőt? Erre ő maga is kíváncsi volt.

Amikor éjszaka eszébe ötlött a család, vagy amikor néha kora reggel kelt föl, csak azért, hogy a hivatalokban elcsípjen valakit, akit éppen kellett, magának is föltette ezt a kérdést.

Talán azzal áltatta magát, hogy meg lehet menteni valakit. Tetszelgett a pártfogó szerepében, titkos hatalmi vágyát élte ki, meghatotta érzelgős áldozatkészsége? Vezekelt valamiért? Vagy csakugyan a vadászszenvedély izgatta, játékos kísérletének eredménye, az emberek befolyásolhatósága?

Esti, miután latra vetette az érveket, mindegyik kérdésre nemmel volt kénytelen felelni.

Másért fáradozott. Csupán azért, mert egyik szeszélyes pillanatában odadobta azt az összeget. Ennek az lett egyenes következménye, hogy a leánynak ingyenes ágyat szerzett a tüdőgondozóban, viszont ebből az következett, hogy az anyának is biztosítani kellett a megélhetését. Egyik tette végzetesen szülte a másikat. Most pedig sajnálta volna, ha munkája kárba vész. Kissé tökéletesebbnek óhajtotta látni, kissé kerekdedebbnek.

Amint a kereskedők mondják, szaknyelven: "már futott a pénze után".

Az özvegy végre megkapta az újságosbódét, kitűnő helyen, a körút egyik forgalmas sarkán.

Szeptemberi verőfény ragyogott az üvegkalickán, megaranyozta a külföldi folyóiratokat, sugárkoszorúba vonta Dekobrát és Bettauert. Közöttük a nő lábadozó mosollyal tett-vett, mint valami színpadon, elkülönítve s mégis részt véve az utca életében, a legnagyobb nyilvánosság előtt.

Esti, minthogy útjába esett a bódé, olykor megállott itt, már nem mint pártfogó, hanem mint vevő. Vásárolt egy újságot, pedig nem is volt rá szüksége. Érdeklődött Margitka állapota iránt.

- Köszönöm - integetett az özvegy, amint félkesztyűs kezével rakosgatta a lapokat -, nagyon köszönöm. Meglenne. Csak a koszt rossz. Nem adnak eleget - súgta titokzatosan. - Nekünk kell pótolnunk. Minden másodnap egy kis vajat viszünk. Gyalog. Mert a villamosra se futja.

Aztán rátért a gimnazistára:

- Szegénykémnek az idén meg kellett ismételnie az osztályt. Tavaly háromból bukott. Tetszik tudni, a füle miatt. Nem hall. Nem hallja a tanárok beszédét. A bal fülére megsiketült.

Esti nem hitte, hogy a földön bármit is rendbe lehet hozni. Hiszen látta, hogy mihelyt megfoltozta a nyomorúságot egy helyütt, az nyomban ki is lyukad más helyütt. De titokban legalább egy csöpp javulást remélt, valami látszólagos enyhületet, valami viszonylagos nyugalmat, egy jó szót, mely földeríti, megjutalmazza. Most ő leste az alamizsnát.

Télen szakadt az eső. A bódé az általános áradásban egy világítótoronyhoz hasonlított. Az özvegyasszony helyett a fehérvarrónő szolgált ki. Ideges vidámsággal énekelte:

- Mamus meghűlt. Mamusnak fájnak a lábai. Mamust most én helyettesítem.

Esti hazamenet a bódéra gondolt, melyben - úgy tetszett - a nagyobbik lány is fázik, s az özvegyre, aki ágyban fekvő beteg. Otthon leült kandallója mellé. A parázs rőt fényt vetett mogyorószín függönyeire.

Kedvetlenül állt föl.

- Unom én ezt - sóhajtott -, nagyon unom.

Később már csak fél szemmel figyelte a bódét, messziről, mikor a társaskocsira várt. Torkig volt velük. Ha csak tehette, elkerülte őket.

- Haljanak meg - dörmögte. - Én is meghalok, éppoly nyomorultul, mint ők. Mindenki meghal.

Az özvegy meg a családja nem tolakodott. Miután ismételten kifejezték, hogy csak neki köszönhetnek mindent - ezt a sok mindent -, mentek a maguk útján. Nem akartak többé terhére lenni.

Nem látta őket, nem hallott felőlük.

Egy nyugtalan májusi este a szél port kevergetett az utcán. Esti a cukrászdában ült, és csokoládét ivott. Amint kilépett a cukrászdából, belebotlott az özvegybe.

Az nem vette észre.

Esti szólította meg. Vallatta, hogy mi újság, már ezer éve nem látta.

Az asszony egy darabig nem szólt.

- Az én Lacikám - dadogta -, az én kis Lacikám - s elfulladt a hangja.

A kis gimnazista már két hónappal ezelőtt meghalt.

Esti a szemét lesütötte a földre, melyben ott porladt a kisfiú.

Az özvegy sorra elmondott mindent, Margitkának reggel is lázai vannak, haza akarják küldeni a tüdőgondozóból, nem tarthatják ott tovább. Angéla elvesztette állását a varrodában, mert folyton őt kellett helyettesítenie. A bódét föladták. Ő maga nem ácsoroghatott ottan a fájós lábaival. Talán jobb is így.

Esti bólintott:

- Persze, persze.

Egy gázláng alatt állott. Nézet az özvegy arcát. Már nem volt oly dúlt és kusza, mint amikor először találkozott vele. Dermedt volt és nyugodt.

Csak ne hasonlított volna annyira az édesanyjára s azokra a nőrokonaira, akik éppígy szürkültek el, hullottak lefelé, akkor minden jó lett volna. De vád tekintett róla. Valami fájó, majdnem szemtelen szemrehányás.

Ez fölingerelte.

Hát tehetek róla? - háborgott magában. - Vagy talán azt hiszitek, hogy én magam csinálom ezeket a disznóságokat? Egyáltalán mi a fészkes fenét akartok tőlem, mindig éntőlem?

Tiltakozásul egy mozdulatot tett. Odakapott az özvegyhez. Megragadta a karját. Rázta a vékony öregasszonyt a fekete ruhájában, dulakodott vele.

- Hó - kiabált -, hó - mintha ágaskodó lovat fékezne.

Aztán egy mellékutcába rohant.

- Mit csináltam? - lihegte. - Jaj, én szerencsétlen. Egy asszonyt. Egy gyönge, nyomorult nőt. Beszámíthatatlan vagyok.

A falhoz dőlt. Még mindig lihegett az indulattól. De azért boldog volt. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy végre-valahára jól megverte.

1927