NYOLCADIK FEJEZET,

MELYBEN SZEGÉNY MOGYORÓSSY PALI, AZ ÚJSÁGÍRÓ, A KÁVÉHÁZBAN
HIRTELEN MEGŐRÜL, AZUTÁN A TÉBOLYDÁBA CSUKATIK

- Pali, Pali - csillapították.

- Pali, vigyázz. Mindenki rád néz.

- Pincér! - tapsolt Gergely, a régi, kitűnő újságíró, aki minden titkos panamáról tudott - pincér! Feketét, pohárban! Pali, ülj le. Igyál feketét, Pali.

- Pali, ide mellém - biztatta Zima, egy német lap munkatársa.

- Pali, vedd le a kalapod.

- Pali, Pali.

Így paliztak az újságírók, mind rendőri tudósítók, akik e bűvös augusztusi éjszakán, úgy tizenegy felé, abba a kávéházba toppantak, mely a rendőri tudósítók éjszakai tanyája.

A csoport közepén volt valaki, akit nem mindjárt lehetett látni. Áttetsző esőköpenyt viselt, vadonatúj szalmakalapot, szintén rendőri tudósító: Mogyoróssy Pál.

Már elhelyezkedtek évtizedes törzsasztaluknál. Mind az öt újságíró Palit figyelte, rosszul palástolt kíváncsisággal.

Mogyoróssy Pál levette vadonatúj szalmakalapját. Nézték selymes, oldalt választott szőke haját, mely kicsiny, leányosan finom koponyára borult. Amikor gyönyörű esőköpenyét fölakasztotta a vascsacsira, egy karcsú, igen rokonszenves, úrias fiú tűnt föl előttük, a negyven éve ellenére is majdnem pubi, akin a rövid nadrág sem állna rosszul. Csinosan volt öltözve. Borsózöld burburyruha, zefíring, fehér selyem lepkenyakkendő, melyen alig láthatóan villámlott át egy halványsárga csík. Mintha skatulyából ugrott volna ki.

A márványasztalra papírba göngyölt csomagot dobott, melyben még egy ilyen zefíring rejlett meg két pár szarvasbőr kesztyű. Ez volt minden poggyásza.

Délután fél kettőkor érkezett a Déli vasútnál, a balatoni gyorssal, azóta nem is járt otthon.

Rendes egyhónapos, nyári szabadságát Hévízen töltötte, ott pihent, s a kellemest a hasznossal összeegyeztetve, egészségét ápolta. Fürdött a forró, rádiumos tóban, melynek sötét tükrén buja, óriási, indiai lótuszok libegnek, elnyúlt a pocsolyában, magára lapátolta a kénes iszapot, különösen bal felső karjára, melyben utóbb szaggatást érzett.

A csúz egy hét alatt elmúlt. Vele együtt a fejfájása, az éjszakázás okozta kimerültsége is. Szünideje alatt fölpezsdült. Öt "színes" tudósítást írt, melyet sürgős-ajánlottan küldött el szerkesztőségének. Villanyos elevenséggel röpültek a hetek. De csak hármat tudott megvárni. A negyediken csomagolt, elfogyott a türelme, váratlanul hazautazott.

Hogy leszállt a vonatról, s fél kettőkor megpillantotta a Vérmezőt, a Gellérthegyet, szívét kimondhatatlanul édes öröm szorította össze. Budapestet, mint született budapesti fiú, imádta. Fényes délután sugárzott, csupa ígéret, boldogság. Kezében a kis, könnyű poggyásszal fölment a Várba, letekintett a Bástyasétányról, egy fényképésznél levétette magát - harminc darab fényképet csináltatott, hogy barátainak majd szétosztogathassa s esetleg közzététesse egyes képes újságokban is -, megozsonnázott egy cukrászdában, aztán csak sétált, a kellemes, üdítő órák álomszerűen suhantak, majd hirtelen bealkonyult, a sörszín verőfény rozsdabarnává változott, s akkor a hűs lombok alatt leballagott a hegyről, átment Pestre, és a főkapitányság táján barátjaiba botlott.

- Még egy feketét! - kiabált Gergely a pincérnek, aki asztalukhoz közeledett - hetet - ujjaival mutatta - hetet -, mert ekkor lépett a kávéházba Esti.

Estiért fél órával ezelőtt telefonoztak, hogy jöjjön azonnal. Közölve vele, hogy miért.

Ő nem rablógyilkosságokról, bankcsalásokról, letartóztatásokról írt újságcikkeket, hanem önmagáról és embertársairól olyan történeteket, melyek talán nem is történtek meg, csak megtörténhetnek, verseket, regényeket, szóval a szorosabb írói mesterséget gyakorolta.

Nem is fordult meg még ebben a kávéházban, ahol a rendőri tudósítók kis, ideges cigarettákat szívnak, s éjszaka kettő felé a telefonokon lógva öngyilkos cselédeket, családirtó szörnyeket, liliomtiprókat ordítanak bele a hangtölcsérbe a szerkesztőségekben ülő ügyeletes gyorsírónak, betűzve a tettesek és áldozatok nevét - Sükki - úgy mint: Sándor, Üxhüll, Károly még egyszer Károly, nem megint Károly és Ilona -, vagy hajnalig darvadoznak a kopott plüsspamlagon, és ásítva, káromkodva virrasztják a nemzet szűnni nem akaró haldoklóit, egy élemedett politikust vagy egy öreg, érdemes írót, hogy mikor végre-valahára kegyeskednek meghalni, "átszólhassanak a redakcióba", és az éjjeli szerkesztő betördelhesse a lapba a már hetek óta kiöntött, körülzsinegelt, friss döbbenettől és könnyektől csöpögő ólomhasábokat.

Idegenül nézett körül.

Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annak előtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. Ezért otthon orvosi könyvekkel bástyázta magát körül, evés előtt fertőtlenítőszerekben mosta a kezét, rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja el, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nemlétbe billen.

Most is ez hozta ide.

Miután otthon a hallgató lemezén hallotta a hírt, lecsapta a kagylót a villára, lámpáját eloltotta, s rendetlen kazlakban hagyva íróasztalán a beírt kéziratpapírokat, rohant az újságírók kávéháza felé.

Ismerősei egy csillár alatt tanyáztak, amely félig kiégett körtéivel barátságtalan vörhenyeges fényt szitált a társaságra. Nehezen vette őket észre a vastag, büdös füstben. Gergely fölnyújtotta jobb kezét, melyben egy világos Média parázslott, szipkában.

Esti kezet fogott kartársaival, Gergellyel, aki telefonozott érte, a hosszú, zöld arcú Sultétyval, Vitényivel, kinek most mutatkozott be, Zimával, a német újságíróval, s a kedves, kopasz Bolzával, aki humorból mindenkit így köszöntött: "üdv".

Utoljára hagyta Mogyoróssy Pált.

Pali, úgy rémlett, megörült annak, hogy Esti eljött. Tüstént fölállt, várt, míg kezel a többiekkel, aztán sokáig nem engedte el kezét, melengette bársonyos, glicerintől lágy tenyerében, amely forróbb volt az övénél. Kissé feléje is hajolt, mintha meg akarná ölelni, mintha mellére akarná hajtani fejét.

- Esti - szólt halk, rekedtes hangon -, de jó, hogy itt vagy te is. Szükség van rád ma éjszaka - mondta hálás tekintettel. - Vártalak.

Ez meglepte Estit.

Ők ketten sohasem pajtáskodtak, noha gyermekifjúságuk óta ismerték egymást. Hivatásuk, érdeklődési körük más-más térre szólította őket. Ennélfogva egész életükben alig váltottak harminc-negyven mondatot, azok is csak efféle töredezett szókból álltak: "Szervusz, mit csinálsz "Semmit." "No, szervusz." Esti azonban - csak most érezte - titokban rokonszenvezett vele. Eszébe villant, hogy a korán lezajlott húsz esztendő alatt, míg ifjúságuk eltűnt, akarata ellenére is figyelte, többet törődött vele, mint hitte.

Mindenekelőtt kisfiús volta érdekelte, amely külsejét megóvta az öregedés látszatától. Az is tetszett neki, hogy makacs hallgató volt, hogy néha hetekig se szólt senkihez, és magáról sohase beszélt. Ez Esti előtt, aki csak magáról tudott beszélni, írni, hallani, rejtélyessé tette. Pénzzavarát, amely ebben a környezetben majdnem dicsőség, nem emlegette. Ruhája, inge, fényesre sikált körme mindig rendben volt. Ősi nemes családjáról hallgatott. Emellett szemfüles kuktamesterségét lelkiismeretesen és kiválóan művelte, de bizonyos lenézéssel, s távol tudta magától tartani az embereket, akikkel egyébként választékos udvariassággal érintkezett. Esti ennek folytán öntudatlanul is megtisztelve érezte magát, ha Pali valamelyik borozóban egy alig észrevehető úri mozdulattal asztalához hívta, le is telepedett melléje, pár percig nézte is őt, de hamarosan eltávozott, mert Pali a kedvéért se tett le konok, tartalmasnak látszó némaságáról. Úgy ivott, mint a gödény, bort, pálinkát, ami akadt. Rengeteget "bevett" magába, majdnem állandóan részeg volt. A részegség mégse látszott meg rajta. Csak valamivel sápadtabb lett, arcára egy viaszlárva ereszkedett, és ez még inkább fokozta komolyságát.

Esti mindezt oly gyorsan és egyszerre érezte vissza, hogy ebben a pillanatban aligha lett volna képes így részeire bontani. Utána még két képet látott, két régen lepergett mozijelenetet, amely pompás emlékezetében nem halványodott el. Egyszer - ennek már húsz éve lehet - Mogyoróssy Pál az Orfeumban pezsgőzött, éjfél után, s az ívlámpák nappali fényében kezét egy sárga szoknyás táncosnő kásásan omlatag combjára helyezte, akinek arcán szépségtapasz volt, nagyobb a rendesnél, nyilván valami tisztátlanságot, sebet leplezhetett el. A másik kép jelentéktelenebb, de nem mellékes. Pár évvel ezelőtt, egy novemberi délután, háromnegyed ötkor Mogyoróssy Pál a körúti nagykávéház tükörablaka mellett üldögélt, egyedül, magába süppedve, kezében nádkeretes újság, de nem olvasott, Esti pedig, aki közvetlenül mellette haladt el a körúton, diákosan megkoccintotta a tükörablakot. Mogyoróssy Pál ezt nem hallotta, mert tovább is a levegőbe bámult. Esti azonban hazafelé menet egész úton arra gondolt, vajon mit gondolhatott abban az időben Mogyoróssy Pál.

Pali most az alig észrevehető, úri mozdulatával asztalához intette őt. Esti leült. Azt kérdezte, hogy mi újság. De senki se felelt.

Az öt újságíró ettől kezdve csak Estit figyelte. Már nem Pali volt az érdeklődés központja, mint imént, mert ők tudták, amit tudtak. Most a meglepetést, melyet maguk fájdalmasan és borzongó gyönyörrel végigszürcsöltek, a rémületet és röhejt szerették volna látni újra megszülemleni Esti arcán, mint ahogy a sokszor hallott adomák is új varázst kapnak, ha másoknak meséljük el.

Esti arca semmit sem árult el. Fejét - szégyenében-e, gőgjében-e - a padló felé sütötte. Egy újságot emelt föl a márványasztalról, hogy abba burkolózzék.

Ez alól csak egyetlen pillantást vetett Palira. Mozgékonyabb volt, mint egyébkor, s arca élénk rózsaszín. Úgy tetszett, többet ivott a rendesnél, erősebb italokat.

Hozták a feketét, mind a hetet együtt.

A fekete forró volt, ihatatlan. Legalább hatvan fok. Párái a poharak belső peremén kövér vízgyöngyök alakjában csapódtak le.

Az újságírók félretolták. Zima a kávést szidta, hogy ilyesmit ad a "sajtónak".

Pali fölkapta a gőzölgő poharat, amely a keze bőrét is megpörkölhette, s egy hajtással kiitta, körömcseppig.

Esti kiejtette kezéből az újságot. Döbbenten a széke támlájára dőlt, és rámeredt. Arra gondolt - s a gondolat is rettenetes volt -, hogy ez a parázsló folyadék mily égési sebeket perzselhet nyelőcsövébe, gyomorfalába.

Gergely leste a hatást, s Estire tekintett. Zima összecsapta kezét. Vitényi, Bolza a fejét csóválta. Skultéty pedig, aki előbb különbeket is látott és már-már eltompult a nevetés ingere iránt, a zsebkendőjébe egy új nevetést fújt szét.

Pali észrevette a nevetést, s hogy védekezzék ellene, közösséget vállalt vele. Szintén nevetett, szórakozottan.

- Adjatok egy cigarettát - szólt.

Öt cigaretta röppent feléje az öt újságíró kezéből. Pali rágyújtott. Mellre szívta a füstöt, és kifújta. A többiek is rágyújtottak, Gergely kivételével, aki csak szivarozott. Különben mind cigarettáztak. Esti is.

Pali nem nagyon akart kötélnek állni. Csak ezt mondta a mellette ülő Zimának:

- A fogaimat is megcsináltatom.

- Miért?

- Miért? - vonta a vállát. - Hát, hogy rendbe legyen. Hát, hogy rágni tudjak. Itt hátul csak két gyökeret kell kihúzni. Kitűnő fogorvosom van.

Száját kitátotta csúnyán, és Zimának, akit alig ismert, szájüregét mutatta. Különböző, nyálasan csillogó csonkok között homályosan aranylottak a hidak. Egy ujját óvatosan a két gyökér felé vezette, melyet a kitűnő fogorvos majd fájdalom nélkül fog eltávolítani.

Ez még mindig nem volt színház. Gergely tüzelte őt, hogy legalább egyet-mást "leadjon" jobb számaiból.

- Szerencsére nagyszerű étvágya van a Palinak.

- Igen - mondta Pali -, naponta megeszem harminc barackot.

- Mennyit? - kérdezte Skultéty.

- Harmincat.

- Negyvenet például nem tudnál megenni?

- Annyit nem. Harmincat.

Terjengős magyarázatba kezdett Zimának az étkezés fontosságáról, a ruházkodás fontosságáról, az egészség fontosságáról. Azt is megemlítette, hogy négy új ruhát rendelt.

- Adjatok egy cigarettát - mondta.

Az öt újságíró megint cigarettát dobott, de alig figyelt rá. Ők már az est folyamán több ízben hallották a fogakat, a harminc barackot, a négy ruhát, s unni kezdték a dolgot. Fürge idegrendszerük, mely arra van berendezve, hogy minden borzalmat nyomban befogadjon és ellökjön, s aztán jelezze az "unalmat", nem talált tápot, ezenkívül szégyenkeztek is Esti előtt, hogy ide "csődítették" hiába, és felsültek Palival. Ezért Skultéty kihalászott belső zsebéből egy kefelevonatot, Mogyoróssy Pál utolsó cikkét, melyet Hévízről keltezve egy héttel ezelőtt küldött, de a szerkesztő természetesen nem közölte. A cikk alá Pali mind a két nemesi előnevét odaírta: Alsó- és felsőmogyoródi Mogyoróssy Pál.

Míg Pali a szerelmeivel, a sikereivel hozakodott elő, mintegy olcsó és gyors végeladást rendezve életéből, Esti a márványasztal alatt kényelmesen átfuthatta a cikket.

Tudósítás volt ez, épkézláb, csinosan megírt tudósítás. Arról számolt be, hogy ezen a nyáron a Balaton mentén feltörhetetlen zárat találtak fel, a villákat mind ellátták velük, s ennek folytán az ottani betörők huszonnégy óra alatt az ország északkeleti részébe vonultak. Esti az utolsó mondatnál elmosolyodott.

Gergely, aki ezt a mosolyt meglátta, Skultétyval együtt ádáz vadászszenvedéllyel csapott Palira.

- No, Pali, mi van az újságírók özvegyeivel és árváival?

- Ja - szólt Pali feléjük fordítva lángoló, de petyhüdt arcát. - Hát beavassuk őt is? - és barátjaira kacsintott, akik már hallották ezt.

- Hogyne, hisz azért jött ide - mutattak Estire.

- Esti, igazán nem szólsz senkinek? - vallatta Pali bizalmas hangon.

- Nem - válaszolt Esti -, egy szót se.

- Hát - mondta, és körülnézett -, mindnyájan milliárdosok vagyunk. Te is, én is. Mennyit akarsz egy novelládért? - Na - szólt bátorítva Estit, oly elnéző jósággal, mely minden kapzsiságot megbocsát. - Ötszázat? Ezret? Megkapod.

- Miből? - dünnyögött Esti, hogy valamit ő is mondjon.

- Miből? - ismételte Pali gúnyosan. - Fogadd becsületszavadra, hogy senkinek se beszélsz. Különben vége. Megcsinálják mások.

- Mondd már - unszolták az újságírók.

- Adjatok előbb egy cigarettát. Nézd - szólt, míg gyufát gyújtott -, az egész egyszerű. Nem beszélve arról, hogy mennyire nemes célú. Az újságíróözvegyek... az újságíróárvák...

- Tudjuk, tudjuk. Ugyan kezdj bele.

- Szóval én meg te meg még valaki - majd eldöntjük, hogy kicsoda - holnap kocsin bejárjuk a várost, fölkeressük az összes budapesti nagykereskedőt, és közöljük velük az ötletemet, melyet nektek engedek át, ingyen. Az újságíróözvegyeknek...

- Hagyd azokat az özvegyeket - szóltak a riporterek.

- Tehát a kereskedőknek elmondjuk, hogy írják ki a kirakataikba: Mától kezdve minden portéka 25 %-kal olcsóbb. Csak ennyit. Ezt persze még nem érted.

- Nem - felelte Esti határozottan.

- Várj. Mi történik erre? A közönség, mint az őrült, megrohanja az üzleteket, a kereskedők mindent eladnak, milliárdokat harácsolnak, mi pedig a busás haszonból csak 5%-ot, mondd: öt százalékot kötünk le magunknak. Ez nem sok. Méltányos. Bizonyára belemennek. Még mindig nem érted?

- Nem.

- Tudniillik - és ezt már súgta -, a kereskedők azután is csak olyan áron adják a portékájukat, mint azelőtt. Itt a fortély. A régi áron. Érted már?

- Értem.

Esti elszomorodott. Ámuldozott, hogy "ez" csak ilyen, hogy ennyire egyforma és gépies. Az újságírók is csalatkoztak Paliban, kudarcot vallottak vele. Gyönge ügy volt. Kezükben kalapjukkal azt indítványozták, hogy menjenek innen.

Pali szívesen ment, mert ezt a kávéházat ő se találta alkalmasnak, másik kávéházat keresett, ahol kevesebb az ember, bizalmasabban lehet tárgyalni. Esti karjába fogódzkodott, s - előbbi tervéről elfeledkezve - hirtelenül egy Lancia kocsit ígért neki, melyet majd holnap reggel a lakása elé küldet.

Künn a nyári éjszaka valamit meghűvösödött, édes volt és csodálatos, talán még a gyorsan elhamvadt délutánnál is igézetesebb. Csöndes volt és hullámos. Lassan, ütemesen mozgott ide-oda mély csöndjével, lüktetett mély hullámaival, melyek az ár és apály törvényei szerint egymást pontosan váltogatva ringottak, maguk alatt roppant rétegeket és örvényeket sejtetve. Szikrák gyulladtak a hidakon, tűzkoszorúk a Dunán s a Svábhegyen, mely izzó pontjaival egy induló óceánjárónak tetszett. Fények röppentyűztek. Lámpák égtek, akár máskor, csak valamivel élesebben. Az akácfák az utcai gázlángok sugarait átszűrve az aszfaltra vetették fekete árnyékcsipkéiket, melyek szintén remegtek, rugalmasan kiterültek, összehúzódtak, mint a víztükör. Budapest egy tengeralatti város lett. Társzekerek eveztek, lomhán imbolyogva az éj közepén, gépkocsik fordultak meg motorcsónakok gyanánt, viharosan söpörve a sötétség felfröccsenő tajtékját, s a sok vízjármű mind Palit röpítette, aki tárt karokkal úszott a mámorban, és boszorkányos sebességgel sodródott célja felé. Élvezte ezt a rendet, ezt a célszerűséget, ezt a gyorsaságot. És akárhová hányták a habok, az jó volt, kéjesen finom s kegyes.

Esti arról beszélt Palinak, hogy menjen haza, feküdjék le, pihenje ki magát. Pali ezt mintha meg se hallotta volna.

Amikor a főkapitányság elé értek, Esti elbúcsúzkodott tőle. Pali megragadta kezét.

- Hát már elmégysz? - kérdezte szomorúan. - Itthagysz te is? - és szeme egyszerre megtelt könnyel. - Most? Neked pedig mindent látnod kellett volna - és nem engedte el kezét.

Úgy vonta befelé.

Esti meghatódott. Ő, aki oly egyedül élt Budapesten, mintha Madagaszkárban vagy a Fidzsi-szigeteken lakna, soha ilyen baráti melegséget nem tapasztalt. Vele tartott.

A társaság nagy lármával rontott be az épületbe. Detektívek, írnokok, hivatalnokok köszöntötték Palit, akik két évtized óta ismerték. A mozgó csapathoz, melynek közepén Pali állt Esti karjába csimpaszkodva, még sokan hozzácsatlakoztak. Kíváncsi idegenek szánakozva és mosolyogva kérdéseket intéztek hozzá, s követték a kongó boltívek alatt. Ezen Pali nem csodálkozott. Természetesnek tartotta, hogy mindenki "együtt van" ezen az éjszakán, mely nem olyan, mint a többi, s mások is érzik azt az örvendetes változást, melynek jóvoltából korszakalkotó, új tervek akadálytalan könnyedséggel cikáznak agyában. Amíg Gergely és Skultéty két különböző telefonon egyidőben tárgyalt a szerkesztőséggel, hogy mit kellene tenni a szerencsétlennel, Esti a figyelmét másra irányította. Az éji idillt szemlélte, a zöld fényben derengő legénységi szobákat, a durva deszkaágyakat, melyeknek szőrpaplanán rendőrök alusznak kardjukkal együtt, s az orvosi látleletre váró megkéselt verekedőket, az egészséges, daliás, bajszos biztosokat, akik romlatlanul ennyi romlás között egy vaskorlát előtt őrzik a rendőrhajszán elcsípett csavargókat, a kendős, alkalmi dajkákat, a szinte előkelőnek látszó utcai lányokat, az ifjú selyemfiúkat, s arra gondolt, hogy az élet e fájdalmas gazdagságában, az erő és jajveszékelés e házában peregtek le Pali legszebb évei.

Megint a Körúton jártak. Elöl Pali és Esti. Palinak már nem kellett Esti kezét és karját fogni. Bízvást elereszthette. Ment ő anélkül is. Vonzotta a szánalom.

Hátuk mögött az öt újságíró hangosan vitatkozott. A kedves, kopasz Bolza azt a nézetet képviselte, hogy azonnal kocsira kell tenni, és haza kell vinni a családjához. Gergely ellenvetette, hogy kárt tehet akárkiben, mert már "közveszélyes". Skultéty is helyeselt. Pali viszont makacsul hajtogatta, hogy neki fél kettőkor találkája van egy nővel a Nyugati pályaudvarnál, fél háromkor beszélnie kell az Erdélyi Borozóban legalább ötszáz kartársa előtt az újságíróözvegyek és -árvák s a budapesti kereskedők 25-, illetve 5%-os szövetségéről. Mindenesetre győzött a fölfogás, hogy még ma éjjel "beszállítják".

Egyelőre egy másik kávéházba mentek. Itt édes, sárga bort ittak. Tíz perc múlva egy új kávéházban ültek, és császárkörtét ittak. Tíz perc múlva egy harmadik kávéházban vörös bort ittak. Mindenütt cigarettáztak. Mindenütt ismerték őket a pincérek, az újságírók hű proletár barátai, akik éppúgy vándorolnak egyik kávéházból a másikba, mint ők egyik szerkesztőségből a másikba. Mindenütt kivételes figyelemben volt részük. Pali mégse volt megelégedve sehol, nem volt jó sehol, újra mennie kellett tovább és tovább, valami vallásos láz hajtotta, hogy a negyedik kávéházból is elzarándokoljon az ötödik kávéházba. A kávéház az újságíró temploma.

Itt Gergely és Skultéty hosszas, szakszerű tanácskozás után elhatározta, hogy telefonoz a Szent Miklós elmeosztályra. Wirth doktor azt felelte, hogy csak hozzák be, ő az ügyeletes, rendelkezésükre áll. A kávéház pénztáránál hosszan tárgyalták a beszállítás módozatait, mert mint rendőri tudósítók, célul tűzték ki, hogy minden simán, ízlésesen menjen.

Abban a nagykávéházban voltak, hol Esti egy novemberi délután háromnegyed ötkor megpillantotta őt magába süppedve. Pali Estivel épp ahhoz az asztalhoz telepedett, ahol akkor ült. De most a tükörablak le volt engedve, s az éjszaka beáramlott a csöndes, elhagyott kávéházba, szinte eggyé olvadva vele. Mindketten a rézkorlátra könyököltek. Egy darabig a tulajdonos is asztaluknál álldogált, redőbe vont homlokkal hallgatta a szegény szerkesztő urat, és hogy elhívták az asztaltól, mélyebben köszöntötte őt, mint rendesen, nyilván, hogy finomságát éreztesse. A kedves, kopasz Bolza menni készült. Neki három lánya volt, azokért dolgozott éjjel-nappal, s mindig korán kelt. Pali előtt némán emelte meg keménykalapját. Ezúttal nem mondta: "üdv".

Vitényi és Zima is vele tartott.

Pali megvetően szélnek eresztette őket. Minthogy Gergely és Skultéty még mindig főzött valamit a pénztár előtt, egyedül maradt Estivel.

- Írni fogok - szólt Pali.

- Jó.

- Regényeket, novellákat - tette hozzá, és valami kétségbeesett mozdulattal Esti feje felé nyúlt. - A lapot otthagyom. Nem írok több tudósítást. Nem érdemes.

Kinézett az éjszakába. Egy kocsi robogott a faburkolaton.

- A kocsi kerekei "dörögnek" - mondta Pali. - Dörögnek" - hangsúlyozta. - Milyen szép a mi magyar nyelvünk. Így kell írni. Nem haladnak, hanem "dörögnek".

- "Dörögnek" - ismételte Esti, és ő, aki minden szót annyiszor latra vetett, megunt és újra elővett, nem tagadhatta, hogy most neki is tetszett ez a szó.

- De mit írjak? - fakadt ki Pali elcsukló hangon, rimánkodva.

- Akármit. Ami érdekel. Ami eszedbe jut.

- Mondd, például jó ez? A nő feljön a lakásomba. Figyelsz?

- Figyelek - szólt Esti, akinek már zúgott a feje.

- Tudod, olyan barna haja van, de nem fekete, nem is gesztenyeszín - gondolkozott -, kakaószín haja van. Szeme, mint az a kis kék virág. Hogy is hívják.

- Ibolya?

- Nem, nem - fejét rázta Pali.

- Nefelejcs?

- Az. Nefelejcs. És mint a tűz - tette hozzá oly vadul, hogy most félelmetes volt. - A teste langyos, de én ezt nem szeretem. Lepermetezem jéghideg kölnivízzel, a combját, a hátgerincét, míg egészen ki nem hűl. Fejére azokból a kis kék virágokból koszorút teszek. Mint egy halott menyasszony a koporsóban. Akkor elmegy - tépelődött. - De hogy fejezzem be? Mit mondjak, mikor elmegy?

- Amit ilyenkor szokás: "Viszontlátásra."

- Nem - tiltakozott Pali, és egy ötlet lobbant fejében -, ezt mondom majd neki: "őszinte szívjátékkal". Minden nőt meghódítasz ezzel. Ekkor olyast érez, aminek nem bír ellenállni. Hallod? Így. "Őszinte szívjátékkal" - tagolta különös, csalafinta mosollyal, Estire meredt, és szeme olyan volt, mint a tűz. - Bólints, ha te is érzed ezt. Érzed most?

Esti, aki nem érezte azt, amit az a nő érezhet, de érezte, hogy mit érezhet most Pali, bólintott.

Megváltás volt számára, mikor Gergely és Skultéty közbefogták Palit, és kivitték az utcára. Pali kocsiról hallani sem akart. Újságíró barátait leintette, folyton kiszakította magát karjukból. Estit kereste. Át-átszólt hozzá, míg Gergely és Skultéty vezette.

- Esti, olaszul is megtanulok. Még ma éjjel megtanulok olaszul, Esti.

A Nyugati pályaudvarnál szerencsére elfelejtette a kakaóhajú nőt. De az Erdélyi Borozóról nem feledkezett meg.

Itt csalódás fogadta. Morajló néptömeget várt, olyant, amilyent az újságírók rendkívüli közgyűlésein látott, mikor puskaporos hangulatban elnököt buktatnak, de az éjjeli kocsma a mulatozás e fegyverszünetében, kettő és három között, hogy a vacsorázók már eltávoztak, és a hajnali korhelyek még nem érkeztek, üres volt, csak pár pincér lézengett, egy-egy kést, kanalat rakva az újonnan terített asztalra. A kartársak nem jöttek el. Senki se jött el. Elszontyolodva tekintett körül. Legyintett. Ezért a rongy népségért semmit sem érdemes tenni.

- Magyarország - sóhajtott. - Újságíróözvegyek, szegény kis újságíróárvák - és egy asztalhoz tessékelte barátait.

Korhelylevest rendelt. A többiek már se enni, se inni nem tudtak.

Pali bámulta levesét, nem nyúlt hozzá, sokáig kevergette-kavargatta, aztán a sótartó egész tartalmát, a sót, paprikát a fogpiszkálókkal együtt beleöntötte, és enni kezdett. A fogpiszkálók ropogtak fogai alatt.

Mindhárom társa fölugrott.

- Rémes - szörnyülködött Skultéty -, rémes - és egy tükörben nézte zöld arcát, amelyről a hideglelős, savanyú vigyorgás úgy csurrant le, mint az ecet.

- Rémes.

- Tegyünk már valamit - mondta Esti. - Ez szörnyű.

Pali a fogpiszkálókat visszaköpte tányérjába. Nem bírta összerágni.

Gergely, aki egy új, világos Médiát nyomintott szipkájába, Skultétyval az asztal mellett levő telefonfülkébe vonult. Nem telefonoztak. Csak sopánkodtak. Szegény, szegény.

Pár pillanat múlva Gergely a haját fölborzolva rontott ki a telefonfülkéből. Egyenesen Palihoz rohant.

- Disznóság! - ordított magából kikelve - disznóság!

Pali bambán, közönyösen üldögélt.

- Te Pali - szólt Gergely megrázva a karját, mintegy ébresztgetve őt -, verik az elmebetegeket.

- Hol? - szólt föl kábulatából, s arcán lazán mozogtak az izmok.

- Hát a Szent Miklósban. Most telefonoztak. Két elmebeteget ma éjjel véresre vertek.

- Botrány! - tódította Skultéty. - Országos botrány.

- Szenzáció - mondta Pali. - Fizessetek - és mint a katona, aki éjjel álmában vezényszót hall, talpra szökkent, újságírókötelességére emlékezett, a nyilvánosság ellenőrző szerepére, az emberiség parancsára. - Ne zárjátok le még a lapot - rendelkezett. - Tíz hasábot kérek. És adjatok még egy cigarettát.

Esti alkalmasnak érezte a pillanatot, hogy megugorjék. Nem bírta tovább. Utálta a cirkuszt. Magától is undorodott. Óvatosan a járda túlsó felére szökött, s onnan szemlélte a történendőket.

Először Gergely lépett ki az Erdélyi Borozóból, aki mint minden szörnyű dolog született és tapasztalt rendezője, egy kocsit füttyentett oda. A kocsisnak jó borravalót ígért, s valamit a fülébe súgott. Később jött Skultéty. Utána Pali, hajadonfőtt. Selymes szőke fejére rátette vadonatúj szalmakalapját, melynek valaha eleven növényrostjai már éppoly hervadtak voltak, éppoly halottak, mint az a koponya, melyet eltakart. Elsőül ő szállt a kocsiba, aztán Gergely és Skultéty. Elindultak.

Esti az Andrássy úton gyalogosan bandukolt hazafelé. Harminc cigarettát szívott el ezen az éjszakán, kilenc feketét ivott, nikotinmérgezése volt és koffeinmérgezése. Lihegett. A házfalakba kapaszkodva meg-megállott, tapogatta ütőerét, jobb karján az orsócsonton meg a nyakán. Rossz szíve összevissza kalimpált. Gyomra émelygett. Mégse bánta, hogy eljött ide. A csúnya élménnyel együtt valami meleget vitt magával, valami állati meleget és ragaszkodást, melyre kellemes volt gondolnia, egy ember utolsó szeretetét. Gazdagabbnak érezte magát, hogy pár óráig tévedésből önzetlenül szerették.

Nem volt szomorúbb, mint egyébkor. Még csillagok ragyogtak az égen. A hídon kis szél fújt, a Duna mély ágyán visszahozhatatlanul hömpölygött előre a továbbhaladás, elmúlás ütemére. Mikor benyitott dolgozószobájába, hol évek gyakorlata folytán mindig készenlétben tudott lenni, gépiesen íróasztala elé ült, kihalászott a rendetlen papírkazalból egy-két oldalt, elolvasta, hogy meglelje a folytatáshoz szükséges hangot és papírra vesse azt a regényfejezetet, melyet képzeletében már kiformált. Azt, amit ezen az éjszakán látott és hallott, félretette, hogy érjen, hogy elfelejtse kissé, hogy majd valamikor, alkalmas pillanatban kiemelhesse lelkéből.

A kocsi sivalkodott az éjszakában.

Hajtott a kocsis, a borravaló reményében jóval túllépte a megengedett kilométer-sebességet, vágtatott. Hátul a kocsi kis lila lámpája égett, természetellenes vegyi fénnyel. Elöl a fényszórója tündöklő sugárszőnyeget dobott a sötét kövezetre, anélkül hogy a gumikerekek utol bírták volna érni. Ez a sugárszőnyeg változni látszott, néha úgy tetszett, hogy minden pillanatban új, néha pedig állt, úgy tetszett, hogy a régi és ugyanaz, a kocsi tovább cipeli magával, s minthogy nem használja el, érintetlen fényességében villámgyorsan újra és újra maga elé teregeti.

Pali, aki a főülésen foglalt helyet, ezt figyelte, ezzel a játékkal szórakozott. Ismét megújult az az érzése, de sokkal erősebben, hogy valami tenger emeli és süllyeszti jótékonyan. Ki-kihajolt, hogy megnézze arcát a víztükörben, de a hullámok már magasra csapkodtak. Nem látott semmit.

Gergely mellette ült a főülésen. Skultéty velük szemben a lecsapható kispadon. Az járt eszükben, hogy bírnának-e vele, ketten. Pali azonban nyugodt volt. Azokra a biztatásokra se hederített, melyekkel az embertelen elmeorvosok ellen uszították. Szesztől fűszeres, vékony száját nyalogatta. Nem beszélt.

Így ezen az úton egész háttérbe szorult. A homályban, melyben időnként három emberfej mozgott: az övé, Gergelyé meg Skultétyé.

Azok se beszéltek. Gergely ásított.

A gépkocsi egyet ugrott a hepehupás talajon, mintegy rémületében hatalmasat tülkölt, s máris megállt a Szent Miklós kapuja előtt.

Csöngetni se kellett, a portás a tülkölésre kaput nyitott. Gergely szállt ki, majd Skultéty. Utoljára Pali. Odalépett a portáshoz:

- Ki az ügyeletes orvos? - kérdezte tőle hivatalosan.

- Wirth doktor úr.

Pali egyenesen állt. Gyönyörű esőköpenyének két nyitott szárnyát fújta a szél.

Mikor a fiúk körülvették, így szólt:

- Adjatok egy cigarettát.

Az öngyújtó lángja megvilágította arcát. Most nyugodt és komoly volt, mint valaha régen.

- Hány óra? - érdeklődött.

- Háromnegyed három.

- No, menjünk - mondta, és elindult, határozott léptekkel, azzal az otthonossággal, mellyel újságírók idegen helyeken járnak.

Gergely, Skultéty egy lépés távolságból követte őt. Az első emeleten zár csikordult. Szürkére festett vasajtó nyílt ki egy keskeny, nagyon mély folyosóra, melyen két villanykörte pislogott. Pali az ajtóban eltiporta cigarettáját, hátratekintett barátai felé, de azok messzebb álltak. Gergely lehajolt, mintha kioldozódott cipőzsinórját kötné meg. Tehát ő maga ment be.

Utána a vasajtó zörögve becsapódott, az ápoló kulccsal zárta be.

Gergely, Skultéty néhány másodpercig még tűnődött a vasajtó előtt. Aztán lementek a lépcsőn, beszálltak a kocsiba, mely még várt reájuk.

A pusztulást érezték mind a ketten, mindnyájuknak közös sorsát, mely akár ebben a formában, akár egy másikban egyaránt megrendítő, s előbb-utóbb diadalmaskodik rajtunk. Gergely, aki már sok főbelövést és akasztást nézett végig, köhögött, mormogott valamit, mintha káromkodnék. Skultéty egész este annyit röhögött és nyihározott, hogy fájt a véknya. Hallgattak. Gergely a főülésen ült, Skultéty a lecsapható kis padon. Pali helye üres maradt. A gépkocsiban gyász lebegett.

Mogyoróssy Pál, a Közlöny belső munkatársa, a folyosón lépkedett előre, de az olyan hosszú volt, olyan hosszú, hogy alig lehetett végére érni. Nagyon messze, vagy száz lépésnyire tőle a második villanykörte alatt egy egészen hitvány kis alak várakozott, csenevész, vérszegény, sokkal alacsonyabb és gyöngébb, mint Pali. Füle kicsit szétállott. Fehér köpenyéből a szívhallgatója kandikált ki. Ez volt Wirth doktor.

Pali, mikor hozzá ért, ahogy szokott ilyenkor, bemutatkozott a maga és lapja nevében, szerényen, önérzetesen, mert a nagyközönséget képviselte.

- Fölvilágosításért jöttem - mondta Pali. - Azt hallottuk, kedves főorvos úr - és elakadt.

Wirth segítette:

- Mit?

- Azt - mondta Pali -, hogy ma éjjel itt megvertek két elmebeteget.

- Itt? - szólt Wirth, a földre pillantva. - Nem, kérem. Itt nem verik a betegeket. Különben is nálunk nincsenek elmebetegek. Csak idegbetegek vannak, akik egy kissé fáradtak, és üdülnek.

- De határozott adataink vannak, főorvos úr. - Nem, szerkesztő úr, tévedés lesz - és Pali vállát megérintve, majdnem szemtelenül mosolygott.

Az orvos Paliba karolt, sokáig sétáltak le-föl a hosszú-hosszú folyosón. Köröttük az osztályok voltak, nyitott termek, lila villanymécses égett bennük, mely a gépkocsi hátulsó kislámpájához hasonlított. A betegek, azok, akik tudtak, aludtak, játszadozva álmukban életük csip-csup eseményeivel, összerakva és szétszedve őket, akár a többi emberek. Sokan azonban nem tudtak aludni. Egy kövér, borostás férfi, aki az agylágyulás harmadik szakában volt, fölült ágyában, fejét előrelógatta, s kék csíkos kórházi köpenyét arcához nyomta.

Pali a kórjelzésük, gyógyulási eshetőségük iránt érdeklődött, Wirth a politikáról és rendőrségről csevegett, s egyes újságírókról is, közös ismerőseikről, majd atyai jóindulattal a vérbajról. Baráti eszmecsere volt ez, közvetlen és fesztelen. Aztán minden átmenet nélkül elkérte zsebkését, melyet Pali át is adott neki, s az orvos meg sem köszönve ezt, fehér köpenye zsebébe csúsztatta, a szívhallgató mellé. Máris hozzávetőleges kórjelzést csinált. A részletes vizsgálatot reggelre halasztotta, mert későre járt.

Pali még mindig beszélt, összevissza locsogott mindent. Egyszerre megállt. Úgy tetszett, hogy a dolog nincs egészen rendben. Valami halvány és felületes bizonytalanságérzése támadt. Csak annyi, mint nekünk, mikor órákig megyünk az utcán, s kényelmetlenül érezzük magunkat, mert nadrágtartónk egyik szára, mely máskor egyenletesen szorítja vállperecünket, legombolódott. Eszébe jutott Gergely, Skultéty.

Ekkor azonban Palit már Wirth egy külön kis szobába vezette, melynek csöndességét, csinosságát nem győzte dicsérni, holott ellenszenves volt, ronda volt és kopott, s minden bútora egy viaszkosvászonnal vont asztal, egy szék, egy ágy, egy éjjeliszekrény meg egy fűtőtest.

Az orvos leült az ágyra. Lelkére beszélt, hogy vetkőzzék le, aludja ki magát, holnap majd kimehet a szép kertbe sétálni.

Pali tiltakozni akart személyes szabadságának megsértése ellen, a sajtó nevében, de hangját nem hallotta. Csak a dühét hallotta. A szabadjegyei. Ő, aki mindig a kordonon belül, minden öngyilkosságnál, minden tüntetésnél, minden temetésnél a kordonon belül. Ő, ő.

Wirth eltűnt. Utánafutott a folyosóra, de ott se volt. Csak egy ápolót látott, nem azt, aki az ajtót nyitotta, hanem egy másikat, idegent.

Visszament a szobába. Kinézett a rácsos ablakon a kertbe, melynek elburjánzott gyöpén ecetfák között a bürök virágjai lengettek, fehéren, mint a széttépett kéziratpapírok. Még égett a villany, de nélküle is lehetett látni. A nap, a világegyetem pontos óraműve, elvégezve könyörtelen futását, fölsejlett a szemhatár mögött, s fehérre meszelte az eget. Megvirradt.

Rákönyökölt a siralmas, viaszkosvászonnal vont asztalra. És most Estire gondolt, Estire, aki miután hajnali munkáját kijavította, villanylámpája kallantyúját elkattantotta, s már hálószobájában állt egy ingben, levetkőzve, de nem tudott aludni, mert ő is rá gondolt.

Pali azon töprengett, hogy mit is csináljon. Egyelőre azonban nem jutott eszébe semmi.

Csak ült, és sírt.

1925