TIZENEGYEDIK FEJEZET,

MELYBEN A VILÁG LEGELŐKELŐBB SZÁLLODÁJÁRÓL VAN SZÓ

- Ismeritek a szállodák költészetét? - fordult felénk Esti Kornél. - Erről sokat tudnék beszélni.

Vannak családias szállodák, melyekben otthonosabban érezzük magunkat, mint tulajdon fészkünkben, emellett függetlenül, a család feszessége nélkül. Vannak nyájas, meghitt, kedves szállodák. Vannak szomorú szállodák, különösen vidéken, melyek lehangolt zongorákhoz hasonlítanak, és vak tükreikkel, nyirkos ágyhuzatukkal mélabúra kapatnak, aztán kétségbeejtő, elátkozott, halálos szállodák, melyekben novemberi estéken öngyilkosságot ajánlatos elkövetni. Vannak vidor szállodák, melyekben a vízcsapok kacagnak. Vannak rideg, ünnepélyes, néma szállodák, fecsegő szállodák, korhely szállodák, hetyke szállodák, tüntető, rikító, sehonnai szállodák, megbízható, nyugalmas, úri szállodák, a múlt nemes rozsdájával, könnyed szállodák, nehézkes szállodák, egészséges szállodák, melyekben verőfény árad a csatornákból is, és beteg szállodák, melyekben sántít az asztal, biceg a szék, mankón jár a szekrény, a kerevet hektikás, a párnák haldokolva fekszenek az ágyban. Szóval igen sokféle szálloda van.

Legutóbbi külföldi körutamon, hazatérőben, útbaejtettem egy kis országot. Itt rábukkantam egy szállodára, melyről külön meg kell emlékeznem.

Ez a szálloda előkelő volt. Olyan előkelő volt, amilyent még nem láttam sehol. Bátran merem állítani, hogy a világ legelőkelőbb szállodája volt.

Az alkonyat porában rohant gépkocsim, ütött-kopott, alacsony kalibák között, s egy gipszrózsás, kupolás, tizenhárom emeletes felhőkarcoló előtt állott meg, mely élénk ellentétet alkotott siralmas környezetével, és láthatólag az idetévedt külföldi előkelőségek fogadására szolgált.

Mindjárt gondoltam, hogy nem közönséges helyre kerültem.

Alighogy tülkölt gépkocsim, a személyzet a szálloda forgóajtaja elé vonult. Tizenöten, húszan lehettek. Valóságos kis hadsereg volt.

Az egyik alkalmazott kinyitotta gépkocsim ajtaját, a másik segédkezett a kiszállásnál, a harmadik angol porköpenyemet emelte le, a negyedik amerikai travellertrunk-omat vitte, az ötödik két bőröndömet, a hatodik krokodilbőr táskámat, a hetedik francia újságomat, melyet az ülésen hagytam. Mindez egy szempillantás alatt történt, gyorsan, mint a karikacsapás.

Azok, akiknek nem jutott szerep ennél a munkánál, a járdán sorakoztak föl, laza rendben, nem katonásan, de azért fegyelmezett, hallgatag készenlétben.

Valamennyien paszomántos sapkát hordtak, s valami violaszín, furcsa operett-egyenruhát. Elléptem előttük, mintegy díszszemlét tartva. Ekkor a paszomántos sapkák - nem hallható vezényszóra- leröppentek a jól fésült fejekről.

Így üdvözölték a messziről érkezett vendégeket, azzal a szilárd, meggyőződéses, majdnem fiúi tisztelettel, melyet mindig ott őrizhettek szívük legmélyén, s onnan a forgandó szerencse semmiféle változása nem irthatta ki soha, és annak, hogy eddig nem nyilatkozhatott meg irántam, csupán csak az lehetett az oka, hogy mindmáig egyáltalán nem is ösmertek.

Sokáig néztem maroknyi hadseregem. Az a benyomásom támadt, hogy szükség esetén vérét is kész lenne értem ontani. Könnyek tolultak szemembe. Egy királyt nem fogadhattak volna nagyobb odaadással.

A maroknyi, de annál vitézebb hadsereg eloszlott, minden trombitaszó és dobpörgés nélkül, egy jelre, melyet az a borotvált, őszbe csavarodott úr adott, aki eddig a háttérben irányította őket. Ez a portás volt. Angolul szólított meg, s feltűnően hasonlított Edisonhoz.

Edison kimondhatatlan tapintattal kalauzolt végig az előcsarnokon, melyet délszaki növények díszítettek. Valami tágas szobába tessékelt be. Rámutatott egy bőrdíványra, s megkért, hogy "talán kegyeskednék helyet foglalni". Miután engedelmeskedtem, megnyomott egy gombot. A tágas szoba zajtalanul fölfelé kezdett emelkedni. Ekkor tudtam meg, hogy ez a fölvonó.

Remekbe készült felvonó volt. Almazöld villanykörték szitáltak tompított fényt, hogy ne sértsék a vendégek túl érzékeny szemét. A bőrdívány mellett több bőr karszék terpeszkedett, selyemperzsákon, s itt-ott a sarokban asztalkákat is lehetett látni, dohányzókészlettel, képes folyóiratokkal, sakktáblákkal, melyekre előre fölrakták a bábokat, nyilván, hogy a vendégek a tartózkodás unalmát hasznos, üdítő szórakozással űzzék el. Sajnos, erre nem volt érkezésem, mert mihelyt körültekintettem s megbámultam ezt az igazán ízléses berendezést, a fölvonó pár másodperc múltán dallamosan kattant, megérkezett rendeltetési helyére, az első emeletre.

Itt az alkalmazottak másik osztaga fogadott, kávészín egyenruhában. Ezek a portás intézkedésére kinyitották a szemben levő szárnyas ajtót.

Áthaladva az előszobán, egy terembe léptem, melyet méreteinél fogva leginkább trónteremnek nevezhetnék. Brokát függönyök festői redőzetben omlottak alá az empire ablakokról, ahonnan egy sebes, kék vizű folyócskára nyílt kilátás. Ehhez a teremhez hozzájárult egy fogadó, aranyozott, fehér székekkel, egy ebédlő, egy hálószoba s egy kisebbfajta társalgó is, majd egy fürdőszoba, beépített márványmedencével, velencei tükrökkel, melyek előtt illatszivattyúk, körömráspolyok, ollócskák számlálhatatlan sokasága csillogott. Minden helyiségben - a fürdőszobában is - három telefon állott a vendégek rendelkezésére. Az egyik a szállodába szolgált, a másik a városba, a harmadik - melynek tölcsére rózsaszín volt - nem tudni, hová.

Káprázva időztem ebben a lakosztályban, aztán megkérdeztem a portástól, hogy körülbelül mibe kerül egy napra?

A portás nem válaszolt. Úgy rémlett, hogy nagyot hallott. Ebben is hasonlított Edisonhoz. Ekkor már szentül meg voltam győződve, hogy nem is hasonlít hozzá, hanem ő maga Edison.

Kérdésemet tehát ordítva ismételtem meg, ahogy süketekhez szokás beszélni. Az agg föltaláló ezt meghallotta. De úgy tetszett, hogy megütközött rajta, s egy kicsit elszomorodott. Szemét lesütötte.

A személyzet, mely könnyed vigyázzállásban feszült előttünk, szintén lesütötte szemét, szemérmesen.

Finom lelkületüket, mely bizonyára magasabb égövekben mozgott - oly eszmekörökben, ahová nem hatolhatott az anyagiasság szennyes gondolata -, kellemetlenül érintette hétköznapiságom, akár az ihlet lázában égő költőt, akitől a burgonya árát tudakolják.

Mindnyájan hallgattak.

Én éppen mentegetődzni akartam, magyarázkodni, hogy költő vagyok, aki az írás keserves munkájával keresi kenyerét, ennélfogva igen fontosnak tartom és igen sokra becsülöm a pénzt, amikor a portás csalódottságának azzal adott kifejezést, hogy hidegen, szórakozottan kiejtett egy számot - dollárokban -, oly számot, melytől csaknem hanyatt vágódtam.

Másik szobát kértem.

Edison Alva Tamás udvariasan bólintott. A második emeletre vitt, ahol tojássárga egyenruhák vártak reánk. Minthogy az itteni szobaárat se találtam megfelelőnek, a harmadik emeletre mentünk, a fehér-kék lakájok közé, majd a negyedikre, az ötödikre, mindig följebb és följebb.

Végre a tizenegyedik emeletre jutottunk. Errefelé piros egyenruhás, rendkívül csinos, szöszke fiúcskák teljesítettek szolgálatot.

A portás megfogyatkozott, de még mindig tekintélyes díszkísérettel vezetett végig egy végtelen folyosón. Időközönként az ajtók szemöldökfája fölött ki-kigyulladt egy színes láng. Érdeklődtem, mire valók ezek.

Ő erre se felelt azonnal.

Előbb csodálkozni látszott parlagi kíváncsiságomon, majd azon, hogy még van ember a föld hátán, aki nincs tisztában az efféle lámpák rendeltetésével, aztán kimért szűkszavúsággal közölte, hogy ezek a fényjelek a csöngetést helyettesítik, a személyzet különböző tagjainak szólnak, akikkel a vendégek anélkül is érintkezhetnek, hogy egymás nyugalmát s a szálloda föltétlen csöndjét zavarnák.

Hátul, valami félreeső zugban találtam egy udvari szobát, mely körülbelül megfelelt "igényeimnek".

De ez is olyan pazar volt, olyan fényes, hogy le sem merem írni.

Csak annyit mesélek el, hogy egy malachitasztalkán valami hosszúkás, spinétszerű fatokot leltem, melyen nyolcvanöt fehér és fekete gomb alkotott előttem ismeretlen rendeltetésű billentyűzetet.

Minthogy szenvedélyes zenész vagyok, s meglehetősen zongorázom, azonnal leültem eléje, és Beethovent kezdtem játszani, a Sonate pathétique-et. Alig értem az allegrettó-hoz, halk kopogtatást hallottam ajtómon.

Frakkos alkalmazott jelentkezett. Mögötte az alkalmazottak sötétlő tömege várta parancsomat. Hirtelen összeszámoltam őket. Pont nyolcvanöten voltak. Ebből azt következtettem, hogy az a hosszúkás, spinétszerű szerszám a személyzetnek szóló csengettyűtáblázat, s játékommal - eléggé meggondolatlanul - mindnyájukat becsöngettem. Bocsánatot kértem.

Ezt az alkalmat a fontosabb szolgálattevők arra használták föl, hogy egyenként bemutatkozzanak.

Kissé elámultam. Nappali szobapincérem Chopinhez hasonlított, éjjeli szobapincérem viszont magához Shakespeare-hez. Ámulatom nyomban fokozódott, mert fölfedeztem, hogy ebben bizonyos rendszer is van. Az első szobalány olyan volt, mint Cléo de Mérode, a második szobalány olyan, mint Mária Antónia, s a takarító asszony szakasztott mása Annie Besant-nak, a neves teozofának.

De ámulatom akkor érte el tetőfokát, mikor a bérszolgák népes csoportjában egymás után pillantottam meg Eckenert, a hős óceánrepülőt, aztán Rodint, aztán Bismarckot, aztán Murillót, aztán egy szakállas, félénk urat, aki a néhai, gyászos véget ért orosz cárra sokkal jobban emlékeztetett, mint tulajdon arcképei.

Ez még nem volt minden. A szállodai titkár Schopenhauerhez hasonlított, a hideg-szakács Torricellihez, a melegszakács Einsteinhez, a raktárnok Carusóhoz, s egy sápadt, beteges kifutófiú XVI. Lajos rejtélyesen eltűnt gyermekéhez, a boldogtalan dauphinhez.

Nemzetközi hírességek ragyogó történelmi arcképcsarnoka éledt újra e derék alkalmazottakban.

Hogy micsoda része volt ebben a szálloda igazgatóságának, s hogy vajon maga válogatta-e össze őket, a hasonlatosság alapján, cégérül, hogy ezzel a bájos ötlettel csalogassa oda vendégeit, vagy csak véletlenül verődtek össze ezek az eleven viaszbábok, azt nem volt időm eldönteni.

Esküszöm azonban mindenre, ami szent előttem, hogy ez szóról szóra így volt. Itt általában mindenki hasonlított valakihez, és minden hasonlított valamihez.

Schopenhauer megkérdezte, miben lehet szolgálatomra. Arra kértem, hogy tisztíttassa ki poros cipőmet, mert szeretnék kimenni a városba s megfürödni abban a sebes, kék vizű folyócskában, melyet már első pillanatban megáhítottam.

A zord, frankfurti bölcselő tudomásul vette éppoly természetesnek, mint emberinek mondható óhajomat, s megnyugtatott, hogy nemsokára teljesül is.

Elmenőben még csak azt adta értésemre, hogy minden alkalmazott több európai nyelvet beszél, a legműveletlenebb is legalább ötöt, de a hajnali kapus tizenöt élő nyelvet tud, azonkívül latinul és ógörögül is, s így, ha történetesen hajnalban vetődöm haza, latinul vagy ógörögül is elcseveghetek vele azokról a dévaj élményeimről, melyeket éjszakai kiruccanásaimon szerzek.

Ezzel ki is ment. Utána kopogott valaki. II. Miklós lépett be. Szlávos alázattal a földig hajolt, arcomba tekintett, aztán cipőmet vette szemügyre, anélkül hogy fölséges ujjaival érintette volna.

Körülbelül úgy folyt le a vizsgálat, mint mikor egy gyakorló orvos néz meg egy beteget, közben azonban már látja, hogy valamelyik szerv olyanféle sajátos bonyolult megbetegedéséről van szó, melyet ugyan ő is tudna kezelni egyetemes orvostudori képesítése alapján, de sokkal helyesebb szakorvosnak átutalni, aki kizárólag ilyesmivel foglalkozik.

Ezt az eszmemenetét egy szóval se nyilvánította ki. Ismét a földig hajolt és eltávozott.

Kisvártatva visszatért Bismarckkal, Murillóval, Eckenerrel és Rodinnel. Ezek szintén cipőmre meredtek. Látszott, hogy mind az öten kórjelzést és kórjóslatot készítenek. Olyan volt az egész, mint egy orvosi tanácskozás valami nagyon nagy beteg ágyánál.

Behívtak egy szobalányt, egy újat, akivel eddig még nem találkoztam - ha jól emlékszem -, Elsler Fannyt. Az csengő hangon jelentette ki, hogy ez "nem tartozik az ő hatáskörébe".

Ismét mindenki faképnél hagyott. Csak a hű Bismarck maradt mellettem.

Néhány perc múlva négy, folyosóközi szolgálatra beosztott, piros egyenruhás, rendkívül csinos, szöszke fiúcska nyitott be, s szobámba egy villamossággal hajtott, elmés kerékszerkezetű állványkafélét gurított be, melyet mindegyik csak a kisujja hegyével kormányzott. Bismarck szakavatott felügyelete mellett cipőmet egy csöpp emelődaru segítségével az állványra helyezték, s mély bókolatok közepette kiszállították.

Alig másfél óra múlva vissza is tolták az elmés gépen. Cipőm ekkor már ragyogóan tiszta volt.

Ettől az előkelőségtől, ettől a szokatlan figyelemtől fölvillanyozva fürödni mentem. Estig lubickoltam a folyócskában. Csak vacsorára mentem vissza.

Az étteremben néhány vendég lézengett. Számomra egy igen hosszú asztalnál terítettek, melynél díszlakomát szokás tartani. Természetesen a középen ültem, a főhelyen, egyedül.

Máris hozták az ízletes, tizenkét fogásból álló vacsorát. Mindössze a tengeri rákot óhajtom kiemelni, mely sűrű, világosszürke mártásban úszott márványosan rózsaszín húsával. Különben inkább ittam. Előbb kedvenc italomat, a világos sört, az aranysört, melynek fanyar tajtékát, a frissen kisült rozscipóra emlékeztető, szinte tápláló komlóillatát gyermekkorom óta imádom. Borral folytattam, rajnaival és görög aszúval. Végül a pezsgőnél állapodtam meg. Új és új palackok kerültek a vödrökbe, édesek és keserűek, melyek lassan hűltek a mesterséges hó gyémántkristályai között.

A halakat a hal-konyhából hozták, a feketét a feketekonyhából. Többször friss csokrokat helyeztek a virágtartókba, hogy amíg szemem és orrom gyönyörködik bennük, el ne hervadjanak.

Vacsora után számlámat kértem. A személyzet a kezét maga elé tartva mosolygott. Valamennyi étkezés így folyt le. Általában rendkívül készségeseknek mutatkoztak. Ha azt kívánom, hogy gyújtsák föl kedvemért a várost vagy öljék meg szeretett fejedelmüket, és másnap délben a fejét ezüstcsajkában tegyék asztalomra, irish-stew-ként elkészítve, szentül hiszem, hogy azt is minden ellenkezés nélkül teljesítik.

Udvariasságuk egyre növekedett. De a számuk is növekedett. Ezt én néha négyszázra tettem, néha azonban nyolcszázra. Minthogy pedig a szállodában egész tartózkodásom alatt csak nyolc vendéget láttam, egy-egy vendégre, reám is, körülbelül száz alkalmazott esett.

Amint végighaladtam a neszfogó szőnyegekkel borított folyosón, néma kariatidák gyanánt lapultak meg a falak mentén. Létezésüket csak akkor vettem észre, amikor leemelték sapkájukat, és halkan üdvözöltek. A szerénység, a jómodor második természetükké vált. Gépek voltak, nem is emberek.

Egyetlenegyszer fordult elő, hogy egy pincér a cigarettáját tenyerébe rejtve füstöt fújt ki, de miután megpillantott, elszégyellte, hogy ily gyarló szenvedélynek hódol, s cigarettája máris eltűnt. Hogy hová tűnt el, azt ma se tudom. Talán beledobta egy mindenütt ott található, azbeszttel bélelt, légmentesen is elzárható hamutartóba, vagy talán a bűntudattól pironkodva szájába kapta, s parazsastul-tokostul összerágta és lenyelte. Ez az utóbbi a valószínűbb.

Ismétlem, a személyzet párját ritkította. Naponta kedveskedett valamivel. Famentes japán papírra nyomtatott, díszműnek is beillő emlékiratokat, kitűnően szerkesztett és kitűnően tájékoztató árjegyzékeket nyomtak markomba. Unos-untalan fölhívták figyelmem a szálloda Dalcrose-tánciskolájára és Mensendik-tornatermeire, a szálloda bakteriológiai laboratóriumára, a szálloda másoló, gyorsíró és gépíró irodájára, a szálloda csinos kutyauszodájára, a szálloda külön autógumi lerakatára, sőt a szálloda dúsan fölszerelt lélekelemző intézetére is, hol jeles lélekelemzők a nap és éjjel bármelyik órájában szakavatottan kezelik a szálloda igen tisztelt ideg- és elmebetegeit.

Nem akarlak benneteket további részletekkel fárasztani, csak még annyit közlök, hogy tíz napig éltem ebben a bájos, finom környezetben.

Egy reggel az ágyam mellett levő beszélőgépbe belemondtam, hogy másnap délután a két óra tizenegy perckor induló villámvonattal hazautazom, ezért málhám és bőröndjeim - a krokodilbőr táska kivételével, melyben kézirataimat őrzöm - adják föl budapesti lakáscímemre. A beszélőgép viaszhengerkéjét leküldtem II. Miklós cárral Edison barátomhoz. A cár egy másik viaszhengerkét hozott vissza. Ezt a beszélőgépbe helyezve arról értesültem, hogy a portás már "megtette a kellő lépéseket".

Ettől fogva a személyzet figyelme megkettőződött, s minden percben, minden órában a mértani haladvány arányában fokozódott. Annie Besant, a takarító asszony, sóhajtva köszöntött. Cléo de Mérode, Elsler Fanny, Mária Antónia szomorúan jött-ment köröttem, mint akik aligha élik túl eltávozásomat s bánatukban méreggel vetnek majd véget fiatal életüknek. Chopin, Einstein, Murillo, Bismarck, Schopenhauer, Torricelli, II. Miklós, Caruso, Rodin s a kis szerencsétlenül járt dauphin is, valahányszor találkoztam velük a folyosón, viharosan "Jó reggelt, jó estét" köszöntöttek. Úgy hangzott ez, mint a kolostorban a karthauziak emlékeztetése: Memento mori.

Vajon mire is emlékeztettek tulajdonképpen? Néha arra gondoltam, hogy talán a borravalóra, amelyre tényleg rászolgáltak. Elég volt azonban egy pillantást vetnem arcukra, melyen közeli elutazásom okozta fájdalmuk tükröződött, elég volt rátekintenem vörösre sírt szemükre, melyet hiába igyekeztek takargatni, hogy meggyőződjem ennek ellenkezőjéről.

Este, vacsora után Edison az éttermi főpincérrel valami papírszeletet tétetett elém ezüsttálcán. A vasúti föladóvevény volt, mely arról tanúskodott, hogy már összes poggyászomat gyorsáruként viszi hazafelé a vonat, s a szállítási díjat a szálloda - természetesen - előre "kiegyenlítette".

Helyeslően biccentettem, s a szobámba vonultam.

Minekelőtte elszenderedtem, iszonyú lármára riadtam föl. Valami harsogó férfikar egészen közelről csöndes jó éjszakát üvöltött a fülembe. Fölugrottam ágyamból. Szobámban senki se volt. Az történt, hogy a szálloda lelkes és figyelmes férfiszemélyzete, mely tudvalevőleg külön leadó- és fölvevőállomással is rendelkezik, a rádió hangszórójával szólt be hozzám.

Ugyanez történt reggel is, azzal a különbséggel, hogy ekkor a nőalkalmazottak ezüsthangja ébresztett föl, jó reggelt kívánva.

Az utolsó napon kora délelőtt a portásfülkében fölkerestem Edisont, és fizetni akartam. Arcán a pénz hallatára feltűnt a fitymáló, világfájdalmas mosoly. Biztosított, hogy még ráérek "számlámat rendezni", hiszen vonatom csak kettő után indul, s az ebédet még náluk költöm el. Másként számlám javában készül, épp most végzi rajta az utolsó művészi simításokat a központi számvevőhivatal.

Kezemben krokodilbőr táskámmal lassan kisétáltam a város végén levő pálmaligetbe, ahol eddig naponta dolgozgattam közvetlenségéről és forró ösztönösségéről méltán híres szerelmi dalfüzéremen, melynek ez a címe: Gátlások és átvitelek.

Leültem a szökőkút márványkávájára. Egy darabig merengtem. Majd régi, bevált módszerem szerint próbáltam előidézni a teremtő révületet. Homlokomat többször egymás után belevertem a márványkávába. Csak akkor tudok alkotni, ha teljesen kikapcsolom értelmemet.

Sajnos, ez nem mindjárt sikerült. Az értelem rendkívül buta dolog. Most is folyton odatolakodott hozzám.

Aztán mások is figyelmeztettek arra, hogy a földön létezik értelem. Többek közt a szálloda személyzete is.

Amikor eltüsszentettem magam, egy öt méter magas pálmafára szerelt, hangerősítővel is ellátott rádió közvetítette hozzám a szálloda férfi és női alkalmazottai óhaját, hogy váljék egészségemre.

Pár óra alatt mégis megírtam egyik legfőbb művemet, egy kétsoros költeményemet, mely Elinornak, legutóbbi kedvesemnek irántam érzett tudatelőttes gyűlöletéről szól.

Ez a roppant szellemi munka teljesen elcsigázott. Utána megint két óra hosszat bámultam magam elé. Vártam, hogy értelmem visszatérjen.

Arra ocsúdtam fel, hogy a közeli tisztásra leereszkedett egy repülőgép, könnyedén és kecsesen, mint egy szitakötő.

Épp hazámba igyekezett. Magam se tudom, miért, beléültem, s megparancsoltam a repülőnek, hogy sürgősen vigyen haza.

Fönn a levegőben, amikor a magasságmérő már hétezer métert mutatott, s az a sebes, kék vizű folyócska már csak akkorának látszott, mint az a platina karcsat, melyet Elinor visel a csuklóján, a felhők fölött, a havasok fölött hirtelen eszembe ötlött, hogy elfelejtettem rendezni szállodai számlámat, s véletlenül borravalót sem adtam azoknak az alkalmazottaknak, akik oly jóságosan őrködtek oldalamnál, majdnem két hétig.

Minthogy lélektanilag is tüneményesen képzett ember vagyok, s tudom, hogy nincs "véletlen", és hogy semmit se "felejtünk el" ok nélkül, ezt tüstént gyanúsnak tartottam. Villámgyorsan elemezni kezdtem magam. Amíg a repülőgép merész lendülettel légbukfencet vetett, s én fejjel lefelé lógtam a földgolyóra, folytattam a lélekelemzést, melyet csakhamar sikeresen be is fejeztem.

Rájöttem, hogy ez a tettem tudattalanul tudatos, vagyis tudatosan tudattalan volt. De okos volt, nagyon okos. Nem is cselekedhettem másképpen.

Végre lehetetlen ilyen előkelő szállodát, ilyen előkelő alkalmazottakat megsérteni azzal, hogy fizessünk is nekik. Ez tapintatlanság lett volna, durva tapintatlanság.

1930