HETEDIK FEJEZET,

MELYBEN KÜCSÜK TŰNIK FÖL, A TÖRÖK LEÁNY,
AKI EGY MÉZES CUKRÁSZSÜTEMÉNYHEZ HASONLÍT

- A keleti villámvonaton robogtam - mesélte Esti Kornél - hazafelé, forró nyáron.

Abban az első osztályú, elfüggönyözött fülkében, melyben ültem, kívülem még három nő utazott, három török nő, három ízig-vérig modern török nő, fátyol és előítélet nélkül: az öreganya, az anya és egy tizenöt éves kislány, akit Kücsüknek hívtak, vagyis Kicsinek, Kicsikének.

Sokáig gyönyörködtem ebben a bájos családban. Az öreganya, az anya s a kisleány úgy került itt együvé, egymás tőszomszédságába, mint némely alpesi hegyeken a Tél, a Nyár és a Tavasz.

Öreganyó, egy nyolcvanéves, szikár matróna, fekete ruhában aludt a pamlagon, nyakán óriás fekete gyöngyökkel. Álmában törökül beszélt. Kezét, a lilás erektől puffadozó ráncos kezét, néha idegesen arcára emelte, hogy eltakarja vele, mert ő az élete nagyobb részében még fátyolt hordott, s még álmában is érezhette, hogy arca illetlenül meztelen.

Annál modernebb volt az anya. Szinte tüntetett haladottságával. Haját, mely valaha hollófekete lehetett, szalmasárgára festette. Közvetlen volt. Egyik cigarettáját a másik után szívta. A kalauzzal, aki belépett - demokratikusan -, kezet fogott. Egyébként Paul Valéry legújabb könyvét olvasta.

Kücsük olyan volt, mint egy mézes, rózsaszínfehér cukrászsütemény. Rózsaszín selyemruhát viselt, s arcocskája olyan fehér volt, mint a tejhab. Az ő haja is festett volt, szalmasárga. Minden tekintetben az anyja tanítványának látszott. Majdnem szégyellte, hogy török. Csak a piros bőrpapucsa árulta el ezt, melyet fölvett a vonaton, meg az a rengeteg rózsacsokor, melyet magával hozott, az a sok égőpiros, vérző konstantinápolyi rózsa, mely hajnal óta illatozott ebben a fülkében, mint egy kertben, aztán az angóramacskája, mely alá török szőnyeget teregetett, a kék szemű, süket angóramacskája, melynek álma fölött gyöngéden őrködött.

Nekem Mohamed jutott eszembe, az ő megindító, jóságos prófétájuk, aki egy ízben, mikor macskája elszenderedett a köpenyén, inkább levágta köpenye csücskét, semhogy kedvenc cicáját fölébressze.

Bécsbe igyekeztek, onnan Berlinbe, onnan Párizsba, onnan Londonba. Káprázatosan műveltek voltak. A leány a B- és C-vitaminról beszélt, az anya Jungról és Adlerről, a lélekelemzés új, eretnek iskoláiról.

Minden nyelvet tökéletesen tudtak. Franciával kezdték, a legtisztább irodalmi nyelvvel, majd átcsaptak az argot-ra, kisvártatva némettel keverték a szót - a berlini tájszólást a lerchenfeldi dialektussal váltogatva -, de közben angolul, olaszul is csevegtek. Ezzel egyáltalán nem hivalkodtak. Csak örültek, mint a gyermekek, akik a nyugat-európaiak felnőtt társaságában is megértetik magukat, s mindenütt otthonosan mozognak, érvényesülnek. Úgy rémlett, az volt a becsvágyuk, hogy komolyan vegyék őket, és nyugat-európaiaknak tartsák.

Értésükre akartam adni, hogy talán kissé túlbecsülik Nyugat-Európát, s hogy én a nyugat-európai műveltségtől közel se vagyok úgy elragadtatva, mint ők. De letettem szándékomról. Miért rontsam örömüket?

Inkább megmutattam nekik nyolc töltőtollam, melyet állandóan a zsebemben tartok, két aranyzápfogam, melyet szintén állandóan a szájamban tartok, s elhencegtem, hogy magas vérnyomásom van, ötlámpásos rádióm, kezdődő vesekövem, s hogy több rokonomnak kivették a vakbelét. Mindenkivel úgy beszélek, amint kell.

Ez rendkívül hatott.

Kücsük mosolygott, bámult rám a sötét tündérszemével, oly becsületes, nyílt őszinteséggel, hogy zavarba hozott. Nem tudtam, mit akar tőlem. Eleinte azt hittem, hogy gúnyol. Később azonban megragadta mindkét kezemet, s szívéhez szorította. Egy galamb támadhat így meg egy héját.

Mindebben nem volt semmi kacérság vagy romlottság. Azt hitte, hogy művelt, haladott nyugat-európai lányok így viselkednek azokkal a férfiakkal, akikkel először találkoznak a vonaton. Ennélfogva én is igyekeztem úgy viselkedni, amint művelt, haladott, nyugat-európai férfiak hasonló esetben viselkednek.

Édesanyja látta ezt, de nemigen törődött velünk. Ő - amint említettem - Paul Valérybe mélyedt.

Kimentünk a folyosóra. Ott kergetőztünk, kacagtunk, szorongattuk egymás kezét. Később kikönyököltünk a vonatablakba. Így udvaroltam neki:

- Te vagy az első török leány - mondtam, mert már tegeztem is -, a legelső török leány, akivel találkoztam. Kücsük, Kicsi, Kicsikém, szeretlek. Hajdan, az iskolában a mohácsi vészről tanultam. Tudom, hogy őseid az én őseim vérét ontották, s másfél évszázadig tartottak bennünket szégyenletes rabságban. Mégis, újabb százötven évig lennék a rabod, a cseléded, az adófizetőd, édes kis ellenségem, édes napkeleti rokonom. Tudod mit? Kössünk békét. Én sohase haragudtam a te népedre, mert tőle kaptuk legszebb szavainkat, azokat a szavakat, melyek nélkül boldogtalan volnék. Költő vagyok, a szavak szerelmese, bolondja. Ti adtátok nekünk ezt a szót: gyöngy, és ezt a szót: tükör, és ezt a szót: koporsó. Te gyöngy, mely lelkem tükrében tündökölsz, koporsóm zártáig. Érted-e, ha ezt mondom: gyűrű, gyűszű, búza, bor? Már hogyne értenéd, hiszen ezek a ti szavaitok, s a betű is, az írás is, amelyből élek. Gyűrűm te, gyűszűm te, tápláló búzám, részegítő borom te. Háromszázharminc legékesebb szavunkat nektek köszönhetem. Régóta kerestem már valakit, egy törököt, akinek kifejezhetném érte el nem múló hálámat, s legalább részben visszafizethetném ezt a szókölcsönt, letörleszthetném ezt a nyelvtörténeti adósságot, mely azóta annyit, de annyit kamatozott nekem...

Így lobogtam, rajongtam, amikor hirtelen egy sötét alagútba fúródott bele vonatunk. Kücsük lágyan felém alélt. Én pedig - gyorsan és szilajul - csókolni kezdtem a száját.

Ha jól emlékszem, pont háromszázharminc csókot adtam neki.

1930